A kilencvenes évek közepén egy számítógép hátulja inkább hasonlított egy rosszul sikerült műszaki rajzra, mint egységes rendszerre. Külön csatlakozó járt az egérhez, a billentyűzethez, a nyomtatóhoz, a modemhez. Soros port, párhuzamos port, PS/2, SCSI. Mindegyik máshogy nézett ki, máshogy működött, mást igényelt.
Ebben a káoszban jelent meg 1996-ban az USB, azaz az Universal Serial Bus. A neve már önmagában ígéret volt: egyetlen csatlakozó, sokféle eszközhöz.
Egy szabvány, amit nem egy cég irányított
Az USB nem egyetlen gyártó terméke volt. Az Intel kezdeményezésére több nagy szereplő dolgozott rajta együtt, köztük a Microsoft, az IBM és a Compaq. Ez a közös fejlesztés ritka volt abban az időben.
A cél egyszerűnek tűnt: legyen egy olyan csatlakozó, amely képes kiváltani a legtöbb addigi portot, és amelyet az operációs rendszerek automatikusan kezelnek. A felhasználónak csak be kell dugnia az eszközt, és működik. Ez a gondolat akkoriban szokatlanul felhasználóbarát volt.
A pillanat, amikor a „plug and play” tényleg működni kezdett
Az USB első verziói még lassúak voltak, és eleinte kevesen bíztak bennük. A valódi áttörést az jelentette, amikor az operációs rendszerek elkezdték valóban felismerni és kezelni az eszközöket külön beavatkozás nélkül.
A csatlakoztatás élménye megváltozott. Nem kellett újraindítani a gépet, nem kellett drivereket vadászni floppy lemezeken. Az USB egy hétköznapi problémát oldott meg, és ezt mindenki azonnal értette.
Technikailag születtek fejlettebb csatlakozók. Gyorsabbak, elegánsabbak, speciálisabbak. Az USB mégis maradt. Ennek oka a visszafelé kompatibilitás volt.
Az USB egyik legnagyobb ereje az, hogy az új verziók együtt éltek a régiekkel. Egy régi pendrive működött egy új gépen, egy új eszköz elfogadhatóan működött régi porton. Ez a folytonosság ritka a technológiai világban.
A felhasználók és a gyártók is erre építettek.
Az USB mint kompromisszumos győztes
Az USB soha nem volt tökéletes mindenre. Közepes sebesség, egyszerű tápellátás, általános használat. Pont ez tette alkalmassá arra, hogy mindenhova bekerüljön.
Nyomtatók, kamerák, külső meghajtók, telefonok, billentyűzetek. Az USB nem specializálódott, hanem alkalmazkodott. Ez a rugalmasság tette hosszú életűvé.
Az USB egyik visszatérő kritikája a csatlakozó formája volt. A klasszikus USB-A bedugása sokaknál három próbálkozásból sikerült. Ez a jelenség szinte mémmé is vált.
Az USB-C megjelenése nem szakítás volt
Amikor az USB-C megjelent, sokan új korszak kezdetét látták benne. Szimmetrikus csatlakozó, nagyobb teljesítmény, többféle adatátvitel. Mégis, az USB-C nem leváltotta az USB-t, hanem továbbvitte. A név, a szabvány, a kompatibilitás megmaradt. Az USB nem tűnt el, csak alakot váltott. Ez jól mutatja, mennyire erős volt az alapötlet.
Az USB azért maradt velünk ilyen sokáig, mert egyszerre szolgálta a gyártók, a fejlesztők és a felhasználók érdekeit. Egyszerű volt, elég jó, és megbízhatóan működött különböző környezetekben.
A technológia történetében ritka az ilyen hosszú életű szabvány. Az USB nem a legjobb volt mindenben, hanem az a megoldás, amelyhez mindenki hozzá tudott igazodni. És amíg ez az egyensúly fennmarad, addig az USB sem tűnik el.
Az USB történetének legutóbbi fordulata már nem technológiai, hanem szabályozási kérdés. Az Európai Unió 2022-ben fogadta el azt az irányelvet, amely szerint 2024-től az EU területén forgalomba hozott hordozható elektronikai eszközök többségénél az USB-C csatlakozó válik kötelező töltési szabvánnyá. Az intézkedés célja nem a technológiai irányítás, hanem a hulladékcsökkentés és a fogyasztói egyszerűsítés volt: kevesebb kábel, kevesebb töltő, kevesebb kompatibilitási probléma.
Bár a szabályozás európai, hatása globális lett. A nagy gyártók számára nem volt életszerű külön európai és külön „világpiaci” megoldásokat fenntartani, így az USB-C gyakorlatilag világszintű alapértelmezetté vált. Ritka pillanat ez a technológia történetében: amikor egy csatlakozó nem piaci versenyben, hanem szabályozási döntés nyomán vált véglegessé.
