Az ember ritkán gondol arra, hogy el lehet tévedni ott, ahol elvileg minden ki van találva. Aztán egyszer csak nem jön a következő jel. Az ösvény elvékonyodik, az elágazás nem egyértelmű, és valami kizökken.
Az első perc: bizonytalanság, ami még nem félelem
Az eltévedés ritkán drámai. Az első reakció inkább értetlenség. Biztos csak figyelmetlen voltam. Biztos ott volt a jel, csak nem vettem észre. Az ember ilyenkor lassít, visszanéz, próbálja rekonstruálni az előző perceket. Ez a szakasz még nem stresszes. Inkább kellemetlen. A figyelem hirtelen befelé fordul, a környezet pedig háttérbe szorul. A természet díszletből ellenőrzési tereppé válik.
Néhány perc elteltével megjelennek az első testi jelek. A mozgás feszesebb lesz, a lépések rövidebbek, a vállak megemelkednek. A pulzus enyhén gyorsul, még akkor is, ha nincs valódi veszély. Ez a reakció nem tudatos. Az agy bizonytalanságként értelmezi a helyzetet, és készenléti állapotba kapcsol. Érdekes módon ilyenkor sokan kevésbé figyelnek a környezet szépségére, pedig objektíven semmi nem változott körülöttük.
Egy ponton el kell dönteni, mi legyen a következő lépés. Visszafordulni? Továbbmenni? Megállni? Ez az a helyzet, amikor a kirándulásból döntési helyzet lesz, és a döntéseknek hirtelen súlya lesz.
A legtöbb ember ilyenkor nem nagy döntéseket hoz, hanem aprókat. Még megyek öt percet. Még megnézem a következő kanyart. Ezek az apró halogatások gyakran abból fakadnak, hogy nehéz kimondani: eltévedtem.
A tér és az idő furcsa elcsúszása
Amikor nincs biztos irány, az időérzékelés megváltozik. Egy tízperces szakasz hosszabbnak tűnik, mint korábban egy félóra. Az út nem lineáris haladás, hanem egymás után következő ellenőrzések sorozata.
Sokan ilyenkor döbbennek rá, mennyire megszokták, hogy mindig tudják, hol vannak. Amikor ez az információ eltűnik, a figyelem nem felszabadul, hanem beszűkül.
Érdekes módon a legtöbb jelzett úton eltévedt kiránduló nem esik pánikba. Ennek oka az, hogy a környezet továbbra is ismerősnek tűnik. Erdő, ösvény, fák. A veszély nem látható, csak elképzelt.
Ez a látszólagos normalitás azonban könnyen elaltatja az óvatosságot. A helyzet nem rossz, csak bizonytalan. Ezért maradunk benne tovább, mint kellene.
A tanulsága nem technikai
Amikor valaki végül visszatalál az útvonalra, ritkán az a tanulság, hogy legközelebb jobban figyel majd a jelekre. Inkább az, hogy mennyire törékeny a biztonságérzet, amit a jelzések adnak.
A túra addig pihentető, amíg az irány adott. Amikor ez megszűnik, a kirándulás azonnal mentális munkává válik. A természet nem ellenség, csak nem nyújt kapaszkodót.
Miért marad meg ez az élmény?
Sok kirándulás részletei elhalványulnak. Az eltévedés viszont emlékezetes marad, még akkor is, ha végül semmi nem történt. Azért, mert ilyenkor egy rövid időre megszűnik az irányítás illúziója.
Ez az élmény nem feltétlenül negatív. Inkább emlékeztet arra, hogy a természetben töltött idő nem csak kikapcsolódás. Időnként szembesít is azzal, mennyire hozzászoktunk ahhoz, hogy mindig tudjuk, merre tartunk.
És amikor ez az érzés elmúlik, a visszatalálás csendes megkönnyebbülése gyakran erősebb élmény, mint bármilyen kilátás.
