1845 nyarán egy harmincas éveiben járó amerikai író és gondolkodó úgy döntött, hogy hátat fordít a megszokott életnek. Henry David Thoreau nem menekült, nem száműzetésbe vonult, és nem is remetének készült. Egyszerűen kíváncsi volt arra, mi történik az ember elméjével akkor, amikor a zaj eltűnik körülötte. (Ha 1845-ben zajosnak érezte a világot, akkor mit szólna mostanában…) A helyszín a Massachusetts állambeli Walden-tó volt, alig néhány kilométerre a civilizációtól. A kísérlet két évig tartott.
Walden nem a világ végén volt
Fontos félreértés, hogy Thoreau teljes elszigeteltségben élt. A Walden-tó környéke gyalogtávolságra volt Concord városától. Thoreau rendszeresen járt be, beszélgetett, hírekt olvasott, könyveket szerzett be. Egy kis faházban lakott, amelyet saját kezűleg épített, pontos költségelszámolással. Tudjuk, mennyibe került a faanyag, a szögek, az ablak. Ez a részletesség nem véletlen. Thoreau számára a környezet letisztítása az elme vizsgálatának feltétele volt.
Miért pont az elme érdekelte?
Thoreau nem természetleíróként ment ki az erdőbe, még ha sokat írt is a tájról. A valódi tárgya a figyelem volt. Arra volt kíváncsi, hogyan változik a gondolkodás, ha a napirendet nem külső elvárások, hanem fény, időjárás és belső ritmus alakítja.
Megfigyelte, hogyan alakul át az időérzékelés. Hogyan lesznek hosszabbak a gondolatmenetek. Hogyan térnek vissza újra és újra ugyanazok a kérdések, amíg el nem mélyülnek. Ezeket a tapasztalatokat naplószerű pontossággal rögzítette.
A 19. század közepén természetesen nem beszélhetünk digitális technológiáról, mégis meglepően ismerős a helyzet. Thoreau tudatosan csökkentette az információforrásait. Kevés újságot olvasott, ritkán keresett külső impulzusokat.
Ez a döntés nem az információ elutasításáról szólt, hanem a túlterheltség elkerüléséről. Thoreau felismerte, hogy az elme kapacitása véges, és ha folyamatosan új benyomásokkal töltjük meg, kevés tér marad az értelmezésre.
Napirend, ami nem határidőkhöz igazodik
A Walden-tónál töltött napok ritmusát nem órák és találkozók szabták meg. Thoreau a nappal kelt, hosszú sétákat tett, figyelte a tó jegesedését, az évszakok változását, az állatok mozgását. Ezek a megfigyelések nem romantikus leírások voltak, hanem tudatos figyelemgyakorlatok.
A lassabb ritmus nem unalmat hozott, hanem részletgazdag észlelést. Az apró változások észrevehetővé váltak, mert nem nyomta el őket más inger.
Mit jelentett ez társadalmi szempontból?
Thoreau kivonulása nem öncélú magánügy volt. A Waldenben született írásai a fogyasztás, a munka és az időhöz való viszony kritikájaként is olvashatók. Azt vizsgálta, mennyi az, ami valóban szükséges egy ember életéhez, és mennyi az, amit megszokásból cipel magával.
Ez a kérdés ma is ismerős, csak más eszközökkel. A különbség annyi, hogy ma a fizikai tárgyak mellett digitális terheket is hordozunk.
Thoreau kísérlete nem recept és nem követendő életmodell. Inkább emlékeztető arra, hogy a kivonulás nem feltétlenül földrajzi kérdés. Lehet időszakos, részleges, tudatos.
A Walden-tónál töltött két év azt mutatta meg, hogy az elme működése akkor válik igazán láthatóvá, amikor kevesebb külső zaj terheli. Ez a felismerés ma sem veszített az erejéből, csak a környezet lett hangosabb körülötte.
