Húsz év nem tűnik soknak. Egy generációs ugrás, két telefoncsere, pár munkahely. Mégis, ha belegondolunk, mennyit változott az életünk dokumentálása az elmúlt két évtizedben, könnyen elbizonytalanodunk. A digitális inkább melléktermékké vált. Nem azért jön létre, hogy emlékezzünk, hanem mert használunk szolgáltatásokat.
Az emlék, ami nem nekünk készül
A korábbi korszakok emlékei válogatottak voltak. Fotók, levelek, naplók. Kevés, de szándékos lenyomat. A digitális világban ezzel szemben folyamatos rögzítés történik. Képek, üzenetek, helyadatok, keresések, tranzakciók. Ezek az adatok ritkán személyes szándékkal születnek. Egy üzenet elküldésekor nem az utókorra gondolunk. Egy fotó feltöltésekor nem archiválunk. Az emlék így csak egy adatcsomag.
Mi marad meg biztosan?
Megmarad az, ami rendszerbe illeszkedik. Felhőszolgáltatásokban tárolt fotók, levelezések, közösségi profilok nyomai. Azok az adatok élnek tovább, amelyeket aktív rendszerek kezelnek, frissítenek, migrálnak.
Ami kilóg, az sérülékeny. Régi merevlemezek, elfelejtett fiókok, megszűnt platformok. A digitális emlékezet paradoxona, hogy ami személyesebb, gyakran kevésbé tartós.
Egy fotó megmarad. A történet mögötte sokszor nem. Húsz év múlva egy képen látható arc, hely vagy tárgy már nem hordozza ugyanazt a jelentést. A digitális emlékezet ritkán őrzi meg a miérteket.
Ez az oka annak, hogy a digitális múlt gyakran töredékes. Sok jel van, kevés összefüggés. Az adatok önmagukban nem mesélnek, csak jelen vannak.
Digitális emlékek ritkán vesznek el drámai módon. Inkább fokozatosan halványodnak. Egy megszűnő szolgáltatás, egy nem frissített fiók, egy elfelejtett jelszó. Ez különösen igaz azokra az adatokra, amelyekhez nem társul érzelmi jelentőség. Pedig húsz év távlatából épp ezek lennének érdekesek.
Húsz év múlva valószínűleg nem az lesz a kérdés, hogy maradt-e rólunk valami. Inkább az, hogy ki tudjuk-e olvasni magunkat abból, ami megmaradt.
